Egy évvel ezelőtt volt a nagy nap. Kora reggel rohantam be a kórházba Annához és Bogihoz, akik a második emeleti szoba előtt sétáltak. Bogi elaludt a karunkban. Róttuk a köröket egyre idegesebben. Egyszer csak elérkezett az a bizonyos pillanat: megjött a zöld köpenyes bácsi Bogiért. Végül Bogit mi vittük föl a karunkban arra a bizonyos ötödik emeletre. Ahonnan le kell jönnie egészen a másodikra. Nehéz volt az út az ötödikig, de még nehezebb volt lefelé.
A nap valahogy eltelt. A nagyok otthon, mi a városban sok ember között egyedül. 10 percenként ellenőriztük, hogy nem csengett-e a telefon. Próbáltuk elterelni a figyelmünket az Időről. Nem arra gondolni, hogy most éppen mi történhet a műtőben. Így kerültünk az IKEA-ba. Céltalanul bolyongtunk a lakások és bútorok között, ahol egyszer csak szembe találtunk magunkat a Jószívű Macival. Tudtuk, hogy velünk kell jönnie (szerintem ő is tudta! :)). Ő a harmadik emelet óta Bogi mellett van és vigyázza az álmát.
Kora délután az áruház parkolójában indulás közben jött az első telefon. Hogy a műtét eddig sikeres volt, de van egy kis "nem várt fejlemény", úgyhogy most várnak újabb műszerre és egy másik orvosi csapatra. Megnyugvás helyett újabb kérdőjelek, telefon haza. (Közben kiderült, hogy éppen most tolják be a műtőbe az egyik nagypapát törött könyökkel...) Irány haza.
A két naggyal irány a játszótér, hátha kicsit el tudjuk terelni a gondolatainkat. Nem sikerült, viszont barátokkal találkoztunk. A beszélgetés kicsit talán segített. A játsziról hazafelé érkezett a második telefon: a műtétnek vége, sikerült, Bogi "a körülményekhez képest jól van".
Hányszor hallottuk a következő napokban és hetekben ezt a mondatot! Mit jelent a "körülményekhez képest"? Nem tudtuk. (Amikor hetekkel később elolvastuk a zárójelentést, elkezdtük felfogni...)
Ha jól emlékszem, egy kb. háromnegyed órás telefonbeszélgetés során a Doktor Úr sokmindent elmondott és minden kérdésünkre válaszolt. Megnyugodtunk? Talán egy kicsit.
Bogi hihetetlen kitartással, makacssággal és erővel leküzdötte magát a harmadik, majd a második emeletre. Végül egy napos nyári délután hazaindultunk.
Azóta sok idő eltelt. Bogi már mászik, ismerkedik a lakás magasabb rétegeivel, játszik a nagyokkal, és persze makacskodik :) (Ez azért bosszantó, de tudjuk, hogy ez az életének egy fontos része.)
Most épp doktornéninek készül... :D
Tudjuk, hogy Nélkületek így nem sikerült volna! Rengeteg energiát, támogatást, imát, segítséget kaptunk Tőletek, amik mindig a legjobbkor jöttek!
Nagyon köszönjük Nektek!
Bogi és a nagyok nevében is: Anna és Bence
